After some heart attacks, a stroke, a breakdown, and yeah, after getting the ticket, this came out.
Dedication: Besides the main character of this little something, i'd like to dedicate it to my dear friend too, who showed me an insight of a dancers life, practice and thinking.
Thanx to Rica for the proofread.
He was standing in front of the mirror. A strange cleft ran down the mirror, which was unusual in a luxury hotel, but now it was fitting somehow. He couldn’t tell why, but that cleft on the life-sized mirror was so well known to him, and reassured him like a friend. It broke his reflection and threw the light of the bit more luxury than tasteful chandelier in thousand directions. He just stared at the mirror, the man with messy hair staring back at him. He was thinking. Indeed, he had a lot to think of. More, lot more than ten years had passed, since he was doing last time, what he was preparing to do now. He hadn’t stood in front of a mirror like this, waiting for the rhythm to take over the control over his brain and will. He hadn’t danced since years for nothing but getting away from the future. Just a few hours, and he would get to know if his decision was a good one. Just a few hours, and he would get to know if he would make a fool of himself or this time he would be able to make it.
His glance became inexpressive, he didn’t see his reflection, or at least, not that one in front of him. He was thinner, more lifeless. He did every movement with the habitual ease, even the most difficult ones. But every motion he did, every step and spin was dead. The spark, the flame, the fire in him had disappeared. The joy of life. Maybe even the life. He fell on his knees from the spin, willy-nilly, as always when he danced almost in trance. He wouldn’t know later, how he had got those black and blue spots, but now, he didn’t care. Didn’t even notice. He fell on his knees, with his fist he punched the mirror, causing it to split. His reflection broke, it was now like a puzzle, but he didn’t feel any pain. He didn’t even bleed. He sat there, wondering. Disappointed. See, he had not even the strength to break the mirror. He felt weaker, more vulnerable like before. One could feel, how his strength left him, the fire in his soul getting into slumber, sometimes it seemed, it burned out completely. For good.
But now, he had been standing here for long minutes, slowly beginning to feel that the music, like a drug, flushes his body. His heartbeat wasn’t regulated by molecules and hormones anymore, as scientists claimed, or by feelings described by poets, but the pure rhythm. First he just waited, and when his heart was already beating the same bass, he started to move. First his head, almost invisibly. If somebody had seen him, surely would have thought he was crazy. Slowly he began to move; hand, foot, step, spin. Sometimes fast, that it was difficult enough to follow him with eyes, not to mention to do it after him. Then slowly, being the slow motion of himself. Sometimes as hard as it was fighting, then so softly, as if he danced classical ballet. Step by step, his will returned, his joy of the dance, the dance itself. And the wish woke up, to return from the memories of the past and show himself to the world, and the flame started to glow again. The music stopped, he kept spinning then stopped suddenly, in the midst of a move. Now, he was standing like a statue. Only the moving of his chest showed that he had danced, just a minute ago.
He turned back and walked away from the mirror. He returned, and he was ready to announce it.
2009. március 21., szombat
2009. március 12., csütörtök
Visszfények (Reflections)
Hosszú idő óta az első közölnivaló.
A tükör előtt állt. A tükrön egy furcsa repedés húzódott végig, nem éppen luxusszállodába illően, de most mégis helyénvaló volt. Valamiért, nem is tudta volna megmondani, miért, de mégis nagyon ismerős és megnyugtató volt a repedés azon az életnagyságú tükrön. A repedés megtörte a tükörképét, százfelé verte vissza a luxusból csak enyhén giccsbe hajló csillár fényeit. Csak bámulta a törött, kócos alakot, aki a tükörből nézett vissza. Gondolkozott. Volt miről. Több, bőven több, mint tíz éve nem volt olyanban része, mint amire most készült. Évek óta nem állt így a tükör előtt, várva, hogy a ritmus átvegye az irányítást az agya és az akarata fölött. Évek óta nem állt neki táncolni, csak azért, hogy messzire űzze a nyomasztó jövőt. Pár óra, és kiderül, hogy jól döntött-e. Pár óra, és kiderül, hogy csak nevetségessé tette magát, vagy ezúttal neki kedvez a csillagok állása.
A tekintete üressé vált, már nem a tükörképét látta, legalábbis nem a mostanit. Vékonyabb volt, élettelenebb. A szokásos könnyedséggel csinált minden mozdulatot, a legnehezebbeket is. Csak éppen halott volt minden mozdulat, lépés és forgás. Eltűnt belőle a csillogás, a szikra, a tűz. Az életöröm. Talán maga az élet is. Térdre esett a forgásból, akarva-akartlanul, mint mindig, mikor szinte transzban táncolt. Később nem fogja tudni, hogyan szerezte a kék-zöld foltokat, de ilyenkor nem érdekli. Ilyenkor észre sem veszi. Térdre esett, ököllel a tükörnek. Berepedt a tükör, százfelé törve a tükörképét, de nem érezte a fájdalmat. Még csak a vére sem serkent ki. Csak ült a tükör előtt, hitetlenkedve. Csalódottan. Lám, már annyi erő sem maradt benne, hogy betörjön egy tükröt. Még gyengébbnek, még védtelenebbnek érezte magát, mint előtte. Szinte tapintani lehetett, hogy száll el az ereje, lassan elszunnyadt a tűz, néha úgy tűnt, mintha ki is aludt volna. Végleg.
De most mégis itt áll, percek óta, lassan érezni kezdte, ahogy a zene, mint valami kábítószer, elönti a testét. Már nem a tudomány homályába vesző molekulák és hormonok, nem ködbe tűnő érzések szabályozták a szíve dobbanását, hanem a ritmus. Először kivárt, hagyta, hogy a szívverése teljesen átadja magát a ritmusnak, majd a feje, szinte alig láthatóan. Ha valaki most látta volna, minimum azt hiszi, holdkóros. Lassan mozdult meg, kéz, láb, lépés, forgás. Hol villámgyorsan, hogy követni nem lehet, nemhogy utánacsinálni, hol pedig mintha a saját lassított felvétele lenne. Hol olyan keményen, mintha harc lenne, nem tánc, hol pedig olyan lágyan, mintha csak klasszikus balettet táncolna. Lassanként visszatért belé az akarat, a tánc öröme és önmagáértvalósága. És lassan visszatért belé a vágy, hogy előlépjen az emlékek és múlt lomjai közül, ezzel együtt felizzott benne a rég elhamvadt tűz. A zene elhallgatott, ő tovább pörgött, majd hirtelen megállt, mintha lefagyott volna a képernyő, úgy dermedt meg egy mozdulat közepén. Már úgy állt, mint egy szobor. Csak mellkasának kicsit erősebb és gyorsabb emelkedése – süllyedése jelezte, hogy az előbb még mozgott.
Sarkon fordult, és otthagyta a repedt tükröt. Visszatért, és ezt holnap kész bejelenteni.
A tükör előtt állt. A tükrön egy furcsa repedés húzódott végig, nem éppen luxusszállodába illően, de most mégis helyénvaló volt. Valamiért, nem is tudta volna megmondani, miért, de mégis nagyon ismerős és megnyugtató volt a repedés azon az életnagyságú tükrön. A repedés megtörte a tükörképét, százfelé verte vissza a luxusból csak enyhén giccsbe hajló csillár fényeit. Csak bámulta a törött, kócos alakot, aki a tükörből nézett vissza. Gondolkozott. Volt miről. Több, bőven több, mint tíz éve nem volt olyanban része, mint amire most készült. Évek óta nem állt így a tükör előtt, várva, hogy a ritmus átvegye az irányítást az agya és az akarata fölött. Évek óta nem állt neki táncolni, csak azért, hogy messzire űzze a nyomasztó jövőt. Pár óra, és kiderül, hogy jól döntött-e. Pár óra, és kiderül, hogy csak nevetségessé tette magát, vagy ezúttal neki kedvez a csillagok állása.
A tekintete üressé vált, már nem a tükörképét látta, legalábbis nem a mostanit. Vékonyabb volt, élettelenebb. A szokásos könnyedséggel csinált minden mozdulatot, a legnehezebbeket is. Csak éppen halott volt minden mozdulat, lépés és forgás. Eltűnt belőle a csillogás, a szikra, a tűz. Az életöröm. Talán maga az élet is. Térdre esett a forgásból, akarva-akartlanul, mint mindig, mikor szinte transzban táncolt. Később nem fogja tudni, hogyan szerezte a kék-zöld foltokat, de ilyenkor nem érdekli. Ilyenkor észre sem veszi. Térdre esett, ököllel a tükörnek. Berepedt a tükör, százfelé törve a tükörképét, de nem érezte a fájdalmat. Még csak a vére sem serkent ki. Csak ült a tükör előtt, hitetlenkedve. Csalódottan. Lám, már annyi erő sem maradt benne, hogy betörjön egy tükröt. Még gyengébbnek, még védtelenebbnek érezte magát, mint előtte. Szinte tapintani lehetett, hogy száll el az ereje, lassan elszunnyadt a tűz, néha úgy tűnt, mintha ki is aludt volna. Végleg.
De most mégis itt áll, percek óta, lassan érezni kezdte, ahogy a zene, mint valami kábítószer, elönti a testét. Már nem a tudomány homályába vesző molekulák és hormonok, nem ködbe tűnő érzések szabályozták a szíve dobbanását, hanem a ritmus. Először kivárt, hagyta, hogy a szívverése teljesen átadja magát a ritmusnak, majd a feje, szinte alig láthatóan. Ha valaki most látta volna, minimum azt hiszi, holdkóros. Lassan mozdult meg, kéz, láb, lépés, forgás. Hol villámgyorsan, hogy követni nem lehet, nemhogy utánacsinálni, hol pedig mintha a saját lassított felvétele lenne. Hol olyan keményen, mintha harc lenne, nem tánc, hol pedig olyan lágyan, mintha csak klasszikus balettet táncolna. Lassanként visszatért belé az akarat, a tánc öröme és önmagáértvalósága. És lassan visszatért belé a vágy, hogy előlépjen az emlékek és múlt lomjai közül, ezzel együtt felizzott benne a rég elhamvadt tűz. A zene elhallgatott, ő tovább pörgött, majd hirtelen megállt, mintha lefagyott volna a képernyő, úgy dermedt meg egy mozdulat közepén. Már úgy állt, mint egy szobor. Csak mellkasának kicsit erősebb és gyorsabb emelkedése – süllyedése jelezte, hogy az előbb még mozgott.
Sarkon fordult, és otthagyta a repedt tükröt. Visszatért, és ezt holnap kész bejelenteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)