Házi gazdi

A következő írás 16 éven aluliaknak nem ajánlott.

Bassza meg, micsoda hét volt… Először is, a kliense pizsamában érkezett a tárgyalásra. Pizsamában! Hallott már valaki ilyent? De legalább odaért. Igaz, egy óra várakozás és egy elfogatóparancs után, de odavánszorgott. Szó szerint! Ramaty állapotban volt, de legalább hellyel-közzel forgott az agya. A két kollégája tartotta két oldalról, hogy le ne csússzon a székről. Még odasúgta neki:
- Még egy ilyen, és nem érdekel, melyik dutyiban végzed!
A partnere próbálta csitítgatni:
- Hagyd már! Szerinted jókedvében csinálja?
Azért még így is sikerült rendesen elvégeznie a munkáját. A következő jó hír még aznap jött: Az újságírók szerint a védence direkt nézett ki úgy, mint egy zombi. Hát persze! Egészen kicsi kora óta az ügyvédbe nevelték, hogy nőket nem ütünk meg, de annak az agresszív tyúknak be tudott volna mosni egyet. És a legújabb: az egyik szennylap előrántott egy 10 éves fotót róla. Igazából egy poén volt a kép, de ha választhatott volna, hogy élete legfontosabb ügye közben kerüljön napvilágra a fotó, valószínűleg nem ezt választotta volna. Belépett a lakásba. Hát ez már mindennek a teteje. A barátnője a nappaliban ül, azzal a bizonyos újsággal a kezében és hangosan nevet.
- Szia, drágám! Nem is dicsekedtél ezzel a képpel.
Válasz helyett csak morgott valamit.
- Csak nem szégyelled?
- Nem. Végül is mi szégyellnivaló van egy olyan képen, amin egy bőrruhás dominával vagyok lefotózva, nyakörvvel és pórázzal a gigámon.
Kész. Ez a nő kineveti.
- Ha féltékeny vagy…
- Ugyan. Igazán elmondhattad volna. Akkor már rég elmentem volna egy mütyürkés-boltba.
- Ha-ha… Várj. Te MOST elmentél egy mütyürkés-boltba? Úristen. – ehhez le kellett ülnie.
- Ne morogj már! Csak egy fűzőt vettem, és még csak nem is bőr… Szatén. Piros. – úgy döntött, a bilincset csak később mutatja meg. És még időben visszanyelte a nyakörves megjegyzést is, ami már a nyelvén volt. Nem akarta túlfeszíteni a húrt. – Nézd meg, és úgy mondd, hogy nem tetszik, és vigyem vissza!
Kioldotta az övet a köntösén. A férfinek tátva maradt a szája. Ki kéne deríteni, ki küldte el a lapnak a képet. Tartozik neki egy üveg whiskeyvel.
- Na, idejöhetsz! Vagy most parancsolnom kéne neked? Feláll!
- Fel hát.
- Megbüntesselek? – Elnevette magát. – Nem megy ez nekem…
- Dehogynem. Bármit megteszek Úrnőm! Csak had fogjam meg… És ez nem kényelmetlen? Ki fűzte be?
- Az eladó. Nem igazán… Mondjuk nem egész napos viselet, de nem szenvedés.
A férfi átfogta a derekát.
- Átérlek két kézzel.
- Pont ez a lényege. Ha nem tetszik, szólj, és visszamegyek az ostorért!
- Meg sem merek szólalni. – megcsókolta a lány nyakát. – Úrnőm.

***

Megcsörrent a telefon. Álmos hangon szólt bele. A francba is, hétvége volt!
- Tessék? … Nem, nem zavarsz… Mondd csak… Nem, dehogy baj, hogy hívtál! Megbeszéltük, hogy bármikor hívhatsz! … Ne aggódj, minden rendben lesz. Hé, bízz bennem, nem lottón nyertem a diplomám. … Csak a szőkének ne add ki a számom!
Letette a telefont. Ideje munkához látni.
- Ma is fel kell kelned? – a nő mellette macskásan nyújtózkodott egyet.
- Te csak maradj. Majd csinálok valami reggelit.
- Nem maradhatsz még egy picit? Egy icipicit?
- Kelnem kéne…
- És ha az ágyhoz bilincsellek?
- És mivel bilincselnél? – az ügyvédnek az arcára fagyott a mosoly. – Mit vettél még? Ostor? Lovaglópálca? Nyakörv? Mire készüljek még fel?
- Semmit! Esküszöm!
- És higgyem is el?
- Ártatlan vagyok!
- Aha, persze. Gyorsan tanulsz. – a bilincsre nézett. A fenébe is, csábító volt a gondolat.
Viszont dolgoznia kellett volna. És nem akarta időre teljesíteni a menetet. Mindegy, most már úgysem tudna a munkára koncentrálni. Majd este bepótolja. Vagy ebéd helyett dolgozik. A kedvesére mosolygott. – Azt hiszem, ha hagyom magam, előbb szabadulok.

Egyéb történetek

Átkozott

Az ötletet Dilia (itt található) novellája adta

Ha valaki most megpillantott volna, biztosan azt hiszi, szobor vagyok. Némán és sötéten álltam a ház háta mögötti kertben, akár egy árnyék. A telihold fénye elnyomta a csillagok gyenge pislákolását, ezüstös fénybe vonva mindent. A fehér virágokat, a bokrokat, még a szökőkút is mintha folyékony ezüsttel lett volna töltve. Csak az én gondolataim voltak feketék, mint a szurok. A telihold mindig is nagy hatással volt rám, de azóta a bizonyos éjszaka óta valósággal a megszállottja vagyok. Imádom a kékesszürke derengést, a sápadt-arany fényudvart, a csillogó ezüst korongot – és egyben gyűlölöm és félem is. Kellemes borzongással telve várom hogy megteljen a Hold, és rettegek tőle, mikor végre teljes pompájában látom. Különös módon mindig is a nőkre emlékeztetett: folyton változik, és mégis, minden formájában lenyűgöző.
2074et írtunk, illetve írtak, én már régóta nem számoltam. Mint minden teliholdkor, ilyenkor is emlékek töltötték ki az agyamat, a gondolataimat, a szívet és a lelkemet, ha még volt nekem olyan. Még a legoptimistább pillanataimban is kételkedtem benne. Azon a bizonyos éjszakán eladtam. Az emlékeimbe temetkeztem most is – nekem aztán volt bőven. 116 év minden gyönyöre, keserűsége és borzalma az ereimben kavargott. Ha bárkit megkérdeznék, hogy mit gondol a vámpírokról, szemberöhögne. Nem léteznek. Középkori babona.
Na persze, ne gondolja senki, hogy egy valódi vámpír ellen használ a fokhagyma, a szenteltvíz, vagy hogy nem látszik a tükörképük. Hogy egy vámpír házában nagy valószínűséggel nem fogsz tükröt találni, annak más oka van. Nem, nem vagyok vámpír. De majdnem. Minden gyötrelmem azon a bizonyos éjszakán kezdődött, mikor ötvenévesen tüdőgyulladással haldoklottam.
Egy vámpír a saját véréből adott innom, így mentette meg az életemet. Vagy veszejtett el mindörökre. Nézőpont kérdése. Akkor éjszaka csak egy furcsa álomnak tűnt, de másnap a nő még mindig az ágyamban volt, és a torkán egyértelműen látszott a seb. Néhány óra múlva eltűnt az életemből örökre. Örök fiatalságot kaptam, örök életet és örök magányt. El kellett hagynom a gyermekeimet, az otthonomat és a hivatásomat. Mit gondolnak, megérte?
Ahogy visszagondoltam arra a nőre, magamon éreztem a simogatását. A telihold kiélesítette az érzékeimet. Az orrlyukaim kitágultak, szinte éreztem a nő parfümjét, az ereim kidagadtak, a szívem zakatolt. Hirtelen elöntött a düh. Persze, ezek az erőszakhullámok is attól a „vámpírcsóktól” datálhatók. Dühös voltam rá, mert becsapott, és dühös voltam magamra, mert még mindig vágytam rá. Egyetlen pillanatra, vagy inkább egy pillanat törtrészére szabadjára engedtem a dühömet, és máris összeroppant a kezemben a vékony üvegpohár. Káromkodva húztam ki két szilánkot a tenyeremből, majd lenyaltam a vörösborral kevert pár csepp vért. Néha nem tudok neki ellenállni.
Sóhajtottam, és visszamentem a házba. Nem volt nagyon sötét, a hold fényénél tökéletesen láttam mindent. Az ablakon visszatükröződött az arcom. Elfordultam. Ezért nincsenek nálam tükrök. 116 éves vagyok, és mégis, egy nappal sem nézek ki idősebbnek ötvennél. Örök élet. Örök fiatalság. Keserűen legyintettem egyet. Inkább örök átok.

Egyéb történetek