Visszfények (Reflections)

Hosszú idő óta az első közölnivaló.

A tükör előtt állt. A tükrön egy furcsa repedés húzódott végig, nem éppen luxusszállodába illően, de most mégis helyénvaló volt. Valamiért, nem is tudta volna megmondani, miért, de mégis nagyon ismerős és megnyugtató volt a repedés azon az életnagyságú tükrön. A repedés megtörte a tükörképét, százfelé verte vissza a luxusból csak enyhén giccsbe hajló csillár fényeit. Csak bámulta a törött, kócos alakot, aki a tükörből nézett vissza. Gondolkozott. Volt miről. Több, bőven több, mint tíz éve nem volt olyanban része, mint amire most készült. Évek óta nem állt így a tükör előtt, várva, hogy a ritmus átvegye az irányítást az agya és az akarata fölött. Évek óta nem állt neki táncolni, csak azért, hogy messzire űzze a nyomasztó jövőt. Pár óra, és kiderül, hogy jól döntött-e. Pár óra, és kiderül, hogy csak nevetségessé tette magát, vagy ezúttal neki kedvez a csillagok állása.
A tekintete üressé vált, már nem a tükörképét látta, legalábbis nem a mostanit. Vékonyabb volt, élettelenebb. A szokásos könnyedséggel csinált minden mozdulatot, a legnehezebbeket is. Csak éppen halott volt minden mozdulat, lépés és forgás. Eltűnt belőle a csillogás, a szikra, a tűz. Az életöröm. Talán maga az élet is. Térdre esett a forgásból, akarva-akartlanul, mint mindig, mikor szinte transzban táncolt. Később nem fogja tudni, hogyan szerezte a kék-zöld foltokat, de ilyenkor nem érdekli. Ilyenkor észre sem veszi. Térdre esett, ököllel a tükörnek. Berepedt a tükör, százfelé törve a tükörképét, de nem érezte a fájdalmat. Még csak a vére sem serkent ki. Csak ült a tükör előtt, hitetlenkedve. Csalódottan. Lám, már annyi erő sem maradt benne, hogy betörjön egy tükröt. Még gyengébbnek, még védtelenebbnek érezte magát, mint előtte. Szinte tapintani lehetett, hogy száll el az ereje, lassan elszunnyadt a tűz, néha úgy tűnt, mintha ki is aludt volna. Végleg.
De most mégis itt áll, percek óta, lassan érezni kezdte, ahogy a zene, mint valami kábítószer, elönti a testét. Már nem a tudomány homályába vesző molekulák és hormonok, nem ködbe tűnő érzések szabályozták a szíve dobbanását, hanem a ritmus. Először kivárt, hagyta, hogy a szívverése teljesen átadja magát a ritmusnak, majd a feje, szinte alig láthatóan. Ha valaki most látta volna, minimum azt hiszi, holdkóros. Lassan mozdult meg, kéz, láb, lépés, forgás. Hol villámgyorsan, hogy követni nem lehet, nemhogy utánacsinálni, hol pedig mintha a saját lassított felvétele lenne. Hol olyan keményen, mintha harc lenne, nem tánc, hol pedig olyan lágyan, mintha csak klasszikus balettet táncolna. Lassanként visszatért belé az akarat, a tánc öröme és önmagáértvalósága. És lassan visszatért belé a vágy, hogy előlépjen az emlékek és múlt lomjai közül, ezzel együtt felizzott benne a rég elhamvadt tűz. A zene elhallgatott, ő tovább pörgött, majd hirtelen megállt, mintha lefagyott volna a képernyő, úgy dermedt meg egy mozdulat közepén. Már úgy állt, mint egy szobor. Csak mellkasának kicsit erősebb és gyorsabb emelkedése – süllyedése jelezte, hogy az előbb még mozgott.
Sarkon fordult, és otthagyta a repedt tükröt. Visszatért, és ezt holnap kész bejelenteni.