Trial of the Century - magyar

Az alábbi történet szinte teljesen fantáziám gyermeke, bár nyomokban tartalmaz valós elemeket. Figyelmeztetném a kedves Olvasót, hogy sokkolóan hathat, ezért csak saját felelősségére olvassa mindenki. Amennyiben kommentálásra érdemesnek tartják, szívesen veszek minden észrevételt.


Köszönetnyilvánítás:
Köszönet illeti a főszereplőt a dallamokért, idézetekért és inspirációért.
Köszönet Ms. Yunak és Mr. Mesereaunak, nélkülük nem születhetett volna meg ez a történet.
Köszönetem VargaK-nak, aki szinte nem is az írásomat fordította angolra, hanem a gondolataimat.


English

A testőr a telefonért nyúlt:
- Már itt vagyunk a kapuk előtt. Most már minden rendben.
- Jól van, elintéztük az óvadékot, az útlevelet viszont csak holnap tudjuk visszakérni, a többit majd ha odaértünk. Mindjárt indulunk mi is. Mi a helyzet?
- Beengedjük őket a vidámparkba, akkor be tudtok jönni az úton. A portás tudni fog rólatok.
- Köszi.
A hatalmas kapu kitárult, az út két oldalán a tömeget még a sötétített üvegen keresztül is lehetett látni. Hangzavar. A hátsó ülésről a férfi erőtlen hangon szólt:
- Az ablakot.
Kiintegetett a tömegnek, de a sofőr gyorsított. Egyenesen a főépülethez hajtottak, a kapu bezárult a konvoj utolsó kocsija mögött. A férfi kiszállt a kocsiból, lépett volna előre, de a lábai nem bírták el. Az egyik testőr odaugrott, segíteni. Amikor beértek az egyik leszólt a portára, hogy meg lehet nyitni a birtokot, és hogy várják az ügyvédeket, majd egy kezeit tördelő asszonyhoz fordult:
- Jobb lenne, ha Ön is pihenne, asszonyom. Most úgysem tud segíteni, a fiának pedig csupán időre van szüksége. Vitessek Önnek valamit?
- Köszönöm, de most úgysem tudnék enni.
- Ezzel nem segít, kérem, legalább Ön őrizze meg az erejét.
A kanapén fekvő férfi megmozdult, de mintha nem is venne tudomást a külvilágról. Csak a kandallón álló óra mutatóinak ütését lehetett hallani.
- Talán jót tenne, ha beszélhetne valamelyikükkel. - javasolta a férfi húga. A csinos néger nő arcát az aggódás csúfította el. A testőr narancslét hozott, majd a telefonért ment. A kinti őrség egyik tagja egy fiatal lánynak adta a telefont.
- Csak röviden, fárasztó nap volt – figyelmeztette a testőr.
A lány hangjából kiérződött az izgatottság, de megértőnek mutatkozott. A kanapén fekvő férfi füléhez tartották a telefont. Órák óta most először mutatott valami reakciót. A lány szerencsére figyelt, hogy mit mondjon:
- Köszönjük, hogy megnyitottad a ranchet. Csodálatos otthont teremtettél.
- Köszönöm, hogy mellettem voltatok, erőt adott. Érezzétek jól magatokat, és a többieknek is köszönöm. Mindenkinek. Itt is, és azoknak is, akik otthonról drukkoltak. Szeretlek titeket. Isten áldjon!
- Mi még jobban szeretünk! - mondta a lány, de a férfi ezt már nem hallotta. Újra visszasüllyedt egyfajta katatón állapotba. Az egyik testőr kiment az ügyvédek elé.
- Hogy van? Jobban? - kérdezte a nő azonnal.
- Alakul, de még mindig nem reagál mindenre, bár a rajongóknak legalább integetett és egy lánnyal beszélt az előbb telefonon, de a narancsléből egy korty sem fogyott. Még a gyerekeket sem engedtük oda hozzá.
Az ügyvéd felcsattant:
- Most azzonnal hívj orvost hozzá. Nem érdekel a többiek lelki világa, vagy hogy ki mit fog szólni, ha még narancslét sem hajlandó inni akkor ha szükséges infúzióra kell dobni. Nem azért hoztam ki, hogy kicsinálja magát!
A testőr sokkal erősebb és fiatalabb is volt, mint az ügyvéd, most mégis behúzott nyakkal állt előtte. Tétován elővette a telefont, majd ahogy a kanapén fekvő férfira nézett, gyorsan tárcsázni kezdett. Kiment, majd mikor visszajött, így szólt:
- Már el is indult. Egy órán belül itt lesz, a portára is kiszóltam.
Az ügyvéd a kanapé elé ült. Az ügyvédnő földbegyökerezett lábbal meredt a kliensére.
- Hogy tehették ezt? - suttogta. Why, why,/ tell 'em that it's human nature

Folyt. köv.
2. rész